Mindenkinek van anyja. Van aki elveszítette, aki nem ismeri, aki mindennél jobban szereti,
aki gyűlöli, aki sokat köszön neki, aki semmit sem köszönhet neki. Én egyik besorolásba sem tartozom. Anyámat a legmeghatározóbb személyiségként tudnám
titulálni az életemben. Nem, ez nem feltétlen pozitív, sőt egyáltalán nem az. Sokan gondolják rólam, hogy miért 'sír a szám' olyan sokat hiszen megvan mindenem. Igen ha felszínesen közelítjük meg a dolgot azt látják az emberek, hogy van anyám, apám. Ismerem őket, élnek, megadnak nekem mindent és még ha el is váltak, attól függetlenül
beszélő viszonyban vannak. Akkor mégis miért kívánom, hogy bár ne ismerném a szüleimet, bár csak magamra lennék hagyatva, és inkább ne lenne semmim, de boldog lehessek ? Aki igazán ismer vagy próbál megismerni, az bizonyos idő elteltével rájön a válaszra. Akik ismernek nagyon jól tudják rólam, hogy eleinte lekezelő vagyok, flegma, de akik igazán ismernek azok tudják, hogy ez csak a külső. Akik igazán ismernek tudják, hogy a világ leggyengébb emberei közé tartozom. A bizalmamat elnyerni nehéz, mert félek ha valaki rájön mik a
gyenge pontjaim rögtön célpontba veszi őket.
Hajlamosak ridegnek és érzéktelennek hinni, de nem tudják, senki sem tudja ( tudta egészen idáig ) hogy általában álomba sírom magam. Nem jönnek rá reggel sem, mert teszek róla, hogy a legapróbb jelek is eltűnjenek. Azt sem tudják, hogy nagyon tudok ragaszkodni tárgyakhoz, állapotokhoz, személyekhez és szeretem ha valaki figyelmes és törődik velem, de erre nem gondolnak, mert tudják hogy szeretek egyedül lenni. Igen, akkor lehetek önmagam, tehetek és mondhatok amit akarok úgy, hogy azzal nem bántok meg senkit, nem vagyok másokra utalva és nem bánthat meg senki. Igen, a túlzott
őszinteségemmel hajlamos vagyok
embereket megbántani, még ha nem is szándékos, de ez talán azért van mert elvárom a kölcsönös őszinteséget. Félek a kudarcoktól, de ez nem akadályoz semmiben, mert már hozzászoktam magához a jelenséghez. Van amit nem szeretek magamban, de sajnos azon többnyire változtatni nem tudok ezért megpróbálok vele együtt élni. Az, hogy engem mi formált ilyenné, az a múlt. Sosem hittem, hogy egy dolog hatással lehet az életünkre. Általában ilyen dologként emlegetik a szerelmet. Ebben továbbra sem hiszek, de tényleg van olyan dolog ami hatással lehet az életünkre és a személyiségünkre. Nekem egy
gyermekkori sérelemként maradt meg ugyan , de olyasmi mint a halál, ami egyenlő az elmúlással és veszteséggel. Egyszerűen aki meghalt az nincsen többé. Ez is egy olyan dolog ami ellen az ember örökké küzd, de
elkerülhetetlen. Egy ilyen eset nem múlik el, nem lehet egyszerűen elfelejteni, Ha mégis sikerül akkor mély nyomot hagy, de megtörtént dolgok ellen tenni nem tudunk. Ezért kihatnak a jövőnkre, mert teszünk ellene, hogy hasonló ne történhessen. Valaki képes falat emelni maga köré, mindenki másképp tesz ellene. Én igyekszem tanulni az esetekből, és látszólag betörhetetlen
üveg ajtó mögül remélem, hogy valaki egyszer bemászik a kulcslyukon és velemtart.
aki gyűlöli, aki sokat köszön neki, aki semmit sem köszönhet neki. Én egyik besorolásba sem tartozom. Anyámat a legmeghatározóbb személyiségként tudnám titulálni az életemben. Nem, ez nem feltétlen pozitív, sőt egyáltalán nem az. Sokan gondolják rólam, hogy miért 'sír a szám' olyan sokat hiszen megvan mindenem. Igen ha felszínesen közelítjük meg a dolgot azt látják az emberek, hogy van anyám, apám. Ismerem őket, élnek, megadnak nekem mindent és még ha el is váltak, attól függetlenül beszélő viszonyban vannak. Akkor mégis miért kívánom, hogy bár ne ismerném a szüleimet, bár csak magamra lennék hagyatva, és inkább ne lenne semmim, de boldog lehessek ? Aki igazán ismer vagy próbál megismerni, az bizonyos idő elteltével rájön a válaszra. Akik ismernek nagyon jól tudják rólam, hogy eleinte lekezelő vagyok, flegma, de akik igazán ismernek azok tudják, hogy ez csak a külső. Akik igazán ismernek tudják, hogy a világ leggyengébb emberei közé tartozom. A bizalmamat elnyerni nehéz, mert félek ha valaki rájön mik a gyenge pontjaim rögtön célpontba veszi őket. Hajlamosak ridegnek és érzéktelennek hinni, de nem tudják, senki sem tudja ( tudta egészen idáig ) hogy általában álomba sírom magam. Nem jönnek rá reggel sem, mert teszek róla, hogy a legapróbb jelek is eltűnjenek. Azt sem tudják, hogy nagyon tudok ragaszkodni tárgyakhoz, állapotokhoz, személyekhez és szeretem ha valaki figyelmes és törődik velem, de erre nem gondolnak, mert tudják hogy szeretek egyedül lenni. Igen, akkor lehetek önmagam, tehetek és mondhatok amit akarok úgy, hogy azzal nem bántok meg senkit, nem vagyok másokra utalva és nem bánthat meg senki. Igen, a túlzott őszinteségemmel hajlamos vagyok embereket megbántani, még ha nem is szándékos, de ez talán azért van mert elvárom a kölcsönös őszinteséget. Félek a kudarcoktól, de ez nem akadályoz semmiben, mert már hozzászoktam magához a jelenséghez. Van amit nem szeretek magamban, de sajnos azon többnyire változtatni nem tudok ezért megpróbálok vele együtt élni. Az, hogy engem mi formált ilyenné, az a múlt. Sosem hittem, hogy egy dolog hatással lehet az életünkre. Általában ilyen dologként emlegetik a szerelmet. Ebben továbbra sem hiszek, de tényleg van olyan dolog ami hatással lehet az életünkre és a személyiségünkre. Nekem egy gyermekkori sérelemként maradt meg ugyan , de olyasmi mint a halál, ami egyenlő az elmúlással és veszteséggel. Egyszerűen aki meghalt az nincsen többé. Ez is egy olyan dolog ami ellen az ember örökké küzd, de elkerülhetetlen. Egy ilyen eset nem múlik el, nem lehet egyszerűen elfelejteni, Ha mégis sikerül akkor mély nyomot hagy, de megtörtént dolgok ellen tenni nem tudunk. Ezért kihatnak a jövőnkre, mert teszünk ellene, hogy hasonló ne történhessen. Valaki képes falat emelni maga köré, mindenki másképp tesz ellene. Én igyekszem tanulni az esetekből, és látszólag betörhetetlen üveg ajtó mögül remélem, hogy valaki egyszer bemászik a kulcslyukon és velemtart.
